Nem minden vallásban megy így végbe az istentisztelet, hanem belépéskor szentelt vízzel keresztet vetnek, letérdepelnek, festett és faragott képek előtt imádkoznak és csengetéssel, füstöléssel, hajlongásokkal, félhomályban égő gyertyákkal teszik káprázatossá az istentiszteletet.  

Mi azért nem cselekszün így, mert az ÚR Jézus Krisztus azt tanította, hogy: "Az Isten Lélek és akik Őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják." (János 4:24) Mi tehát elhagyunk minden ceremóniát, mert ezek csak elvonják a szívet az Istennel való lelki társalkodástól. 

A református keresztyén minden vasárnap kétszer megy templomba. Sőt, ha módjában van, hétköznap is, mert az Istennel való társalkodást többre becsüli mindennél. 

A református keresztyén rendes időben megy a templomba, nem zavar senkit, buzgón énekel a gyülekezettel, szívből imádkozik a lelkipáésztorral, figyelmesen hallgat a prédikációra és nem felejtkezik el az adakozásról. 

A templomi istentiszteleten kívül a gyülekezet tagjai összejönnek még a bibliaórákra, vallásos estékre, bibliatanfolyamokra és egyéb egyházi összejövetelekre, konferenciákra. 

Az éneklés igen régi eredetű. Isten emberei mindig énekeltek. Mózes énekelt először az ÚRnak. II. Mózes 15:1. Dávid királytól származnak a Biblia gyönyörű zsoltárai. Jézus és tanítványai az utolsó vacsora után is énekeltek. Máté 26:30. Pál apostol is énekelt a fogságban. Csel. 16:25 és buzdítja a gyülekezetet is az éneklésre. Efézus 5:19. Kol. 3:16. Kálvin visszaállította a gyülekezetben az éneklést és erre a célra lefordította a Bibliából a zsoltárokat. Az ének volt a református vallás terjedésének egyik leghatalmasabb eszköze. 

A templomi éneklés arra való, hogy a gyülekezet egy szívvel és szájjal dicsérje Istent. A templomban mindenki szívből és buzgón énekeljen, mert aki csak hallgat, az megtagadja a gyülekezettel való közösséget.

Énekeskönyvünk első részében Dávid király 150 zsoltárát találjuk. Ezeket Béza Tódor és Marot Kelemen genfi zsoltáraiból Szenci Molnár Albert fordította le magyar nyelvre. 151-200-ig találjuk a kezdő és gyülekező énekeket, valamint a fohászkodásokat és a záró énekeket. 201-512-ig pedig a hitvalló dicséreteket és lelki énekeket a Heidelbergi Káté beosztása szerint.  

Az adakozás arra való, hogy Isten országa terjedjen a földön az ige hirdetése és a keresztyén szeretet munkái által. A pogányok istentisztelete abbó állott, hogy legszebb állataikat, sőt gyermekeiket föláldozták istennek. Mi pénzt áldozunk Isten igéjének hirdetésére, az Egyház szükségleteinek fedezésére, valamint a szegények és árvák segítésére. Áldozat nélkül ma sincs istentisztelet, ezért nem templom az, melyből hiányzik a persely, és nem istentisztelet az, amelyben nem adakoznak Isten dicsőségére.

Örömmel kell adakozni. Minden jövedelmünk Isten ajándéka. Mi csak sáfárai vagyunk Isten vagyonának. Döntsük el alázatos imádság által, hogy jövedelmünk hányad részét adjuk vissza Istennek. Ezt a részt minden bevételünkből rögtön tegyük félre egy perselybe és úgy tekintsük, mint amely már nem a miénk, hanem Istené. Ekkor tudunk belőle örömmel adakozni. "A jókedvű adakozót szereti az Isten!" II. Kor.9:7